A 19. század közepén és második felében a barlangok iránti nagyfokú érdeklődés három új tudományág (őslénytan, barlangászat, régészet) önállóvá válásában segédkezett. 1876-ban Budapesten rendezték meg a Nemzetközi Embertani és Ősrégészeti Kongresszust. A gyűlés egyik legfontosabb, tisztázni kívánt kérdése az volt, hogy élt-e a Kárpát-medencében a jégkor idején ember? Az akkor bemutatott leletek alapján a kutatók egyértelmű választ erre nem tudtak adni.

1891-ben Bársony János, miskolci ügyvéd házának építése során három kovakő leletre bukkantak a munkások. Az addig ismeretlen formájú eszközöket egy évvel később kapta meg Herman Ottó. 1893-ban magyar és német tudományos folyóiratokban (Archeológiai Értesítő, Természettudományi Közlöny, Mitteilungen der Antropologischen Gesellschaft) közölte véleményét. Herman szerint a szakócákként azonosított tárgyak az őskőkor (paleolitikum) idejére keltezhetőek. A megjelent írások a tudósok körében hamar heves vitát váltottak ki.

Herman Ottó felismerte, hogy állításának teljes és tudományosan kifogástalan bizonyítása érdekében a Miskolc környéki, bükki barlangokból egyszerre kellene kimutatni a jégkori ember és az akkor élt állatvilág nyomait.

Az 1900-as évek elején Miskolcon újabb levél alakú eszközök kerültek elő. 1906-ban jelent meg Herman Ottó Zum Solutréen von Miskolc (A miskolci solutréen kérdéséhez) című tanulmánya, melyben ismét síkra szállt a tárgyak őskori voltáért. Még ebben az évben kezdte meg Kadić Ottokár a Szeleta–barlang régészeti kutatását. A helyszínt Herman Ottó javasolta számára. Kadić kutatásait siker koronázta; 1907-ben kerültek elő az első kőszerszámok a barlangból. A különlegesen szép, kovakő lándzsahegyek a Szeleta-kultúra eszközei közé tartoznak. Az előkerült tárgyak immár kétség nélkül bebizonyították Herman Ottó korábbi megállapításait; a jégkor idején valóban éltek emberek Miskolc környékén.

Herman Ottó 1914-ben bekövetkezett haláláig számos, további tanulmányban foglalkozott a bükki ősember kérdésével.

Gál Viktor